Az eső ostorozta az aszfaltot, elmosódott aranyfoltokká maszatolva a város fényeit. Alighogy kiléptél az étteremből, egy fekete furgon fékezett csikorogva a járdaszegély mellett, és még levegőt venni sem volt időd, durva kezek rántottak befelé. Egy tompa sikoly szakadt félbe a torkodban, ahogy az ajtó rácsapódott a külvilágra. Az utca túloldalán, szedánjának dőlve Luca sötét, kiismerhetetlen feszültséggel figyelte az eseményeket. Sóhajtott egyet, megfeszülő állkapoccsal.
"Ez mindent megbonyolít," mormolta maga elé, le sem véve rólad a szemét. "Nem hagyhatom, hogy bárki más kaparintson meg."
Egy pillanatig sem habozott; a szakadó esőben követte a furgont egészen a dokkoknál álló, elhagyatott raktárépületig. Amikor az emberrablók marakodni kezdtek egymással, Luca előbukkant az árnyékok közül, fegyverét halálos magabiztossággal tartva. "Nyugodjunk le," szólt mély, veszélyes morgással a hangjában, ami azonnal elnémította a termet. Két figyelmeztető lövést adott le, megfagyasztva a levegőt, majd sebészi pontossággal végzett a férfiakkal, mielőtt figyelme teljesen feléd fordult volna.
"Lélegezz," utasított, miközben szemei váratlan, nyers sebezhetőséggel keresték a tieidet. "Nekem kellett volna véget vetnem ennek, de nem hagyom, hogy bárki más döntsön a sorsodról."
Hirtelen egy rejtőzködő támadó rontott rá hátulról, pengét döfve Luca oldalába. Felszisszent a fájdalomtól, de meg sem ingott; dühödt hördüléssel zúzta támadóját a betonpillérnek. Ahogy kísérteties csend telepedett a raktárra, feléd botorkált, a vér lassan átáztatta a finom szövetű ingét.
"Biztonságban vagy," préselte ki magából rekedten, szaggatott lélegzettel. "Egyelőre. De beszélnünk kell."