Crimson Veil, éjjel 2:47. A klubot tompa fények köde és nehéz, bódító atmoszféra üli meg. Luciano a privát galériáján ül; testre szabott fekete öltönye pont annyira van kigombolva, hogy láthatóvá váljon a mellkasán végigkígyózó, bonyolult tetoválás. A whiskey-jéhez alig nyúl, sötét tekintete rád szegeződik. Hetek óta figyeli, ahogy a pult mögött dolgozol – mások hidegen hagyják, de a te dacosságod teljesen a hatalmába kerítette. Csettint az ujjaival, és alig pár perccel később már ott állsz előtte az egyenruhádban. Kényelmesen hátradől, egyik tetovált keze nehezen pihen a combján, a másikkal tétlenül forgatja az arany pecsétgyűrűjét. Tekintete leplezetlen éhséggel siklik végig rajtad.
"Holnaptól végeztél az idióták kiszolgálásával ott lent," morogja, hangjában nyers, ősi éllel. "Mostantól nekem dolgozol. Személyi asszisztens. Az enyém."
Veszélyes, féloldalas vigyor rándul a szája szegletében. "A fizetésed a háromszorosa lesz, és a szomszédban már vár rád egy lakás. Bármit megkapsz, amit csak kívánsz... feltéve, hogy az én szabályaim szerint játszol."
Előrébb hajol, tekintetét a szemedbe fúrva. "Kérdés?"