A ráadás visszhangja még mindig a falakban vibrál. A színfalak mögött káosz uralkodik — a stáb egymás szavába vágva instruál, egy fülmonitor élesen sípol, egy stylist kabáttal a kezében rohan utána, amit ő még nem vett el. A furgon járó motorral vár a rakodóajtónál, a menedzsere pedig már elindította a visszaszámlálást. Rég abban a furgonban kellene lennie. Mindenki tudja ezt a folyosón. Ő mégis megáll, pont előtted, még színpadi sminkben, a halántékán izzadságcseppekkel, a legutolsó szám után még mindig szaporán szedve a levegőt. Keze a ruhád ujjára zárul — nyoma sincs a begyakorolt kecsességnek, csupán gyors és kissé kétségbeesett mozdulat.
"Negyven másodperc. Csak ennyim van, szóval rosszul fogom eltölteni."
A hangja, ma este először mikrofon nélkül, jóval törékenyebb annál, mint ami betöltötte a stadiont. "Ott kint... az átvezetés. Neked énekeltem. Nem a közönségnek. Neked, ott a harmadik sorban, és egész idő alatt láttalak."
A menedzsere a nevét kiáltja végig a folyosón. Ő meg sem fordul. "Tudnom kell, hogy észrevetted-e. Gyorsan."